A héten Berlinbe kellett utaznom munkaügyben, őszintén? Nem sírt a szám. Imádom Berlint. Volt időszak amikor simán jobban kiigazodtam ott, mint Budapesten (kábé évente jártunk ki Papáékhoz), mindig lenyűgözött a sokszínűsége, a pörgése, a szabadsága. És ha emellett az ember lánya egy négycsillagos szállodában van elszállásolva, a cég fizeti a kajáját és a kinti munkatársak furikázzák a béemvéikkel meg audijaikkal, akkor azért annyira nem is lehet oka panaszra. Elég király volt, na. (Még a borzasztó kellemetlen landolást leszámítva is, én nagyon szeretek repülni, de az durva volt. Tényleg.)

De azért kedden majdnem elbőgtem magam, amikor felhívtam a kislányomat, hogy felköszöntsem a szülinapján. Mert igen, a születésnapján laza 700 km-re voltam tőle. Nem akart velem beszélni, ami persze adott okot némi lelkifurdalásra, még akkor is, ha 2 nappal előtte megünnepeltük. Aztán később meglátogattam Papáékat és onnan skypeoltunk az otthoniakkal, hát amikor elkezdte a képernyő felé nyújtogatni a kezét, hogy vegyem fel, és öleljem meg, akkor az anyukám látta az arcomon, hogy ez most nagyon fáj és gyorsan elköszönt, mielőtt bármelyikünknél eltörött volna a mécses.

Ezek után igazából alig vártam, hogy csütörtökön hazarepüljünk, némileg kellemesebb volt a leszállás is, Apa pedig már várt a reptéren, nagyon hiányzott már ő is. És még meglepit is kaptam tőle, vett nekem parfümöt, amit én nem vettem volna magamnak mert iszonyatosan drága (fene az ízlésembe), szóval láv. Másnap meg mentünk haza Győrbe a kislányomhoz, végre-végre. És nem volt bünti, amiért elmentem, tárt karokkal rohant felém, amikor meglátott, a nyakamba ugrott, átölelt, jaj olyan boldog voltam. Kicsit később megint felkéredzkedett hozzám, felvettem, a nyakamba fúrta az arcát, a kezét az arcomra tette és ráhajtotta a fejemet az övére.

Azt hiszem, hiányoztam neki.