Bori tegnap estére megnáthásodott, szegény kis nyuszifül. Elaludt, aztán felébredt, nem kapott levegőt, Anya így-úgy rossz nekem, jaj-jaj-jaj-jaj. Az orrszívás persze nem tetszett neki (kein Wunder), viszont visszaaludni sem tudott. Hozzám bújt, de csak bambult bele a sötétbe, nem aludt, ha leraktam a kiságyba, akkor meg keservesen sírt. Kivettem, hozzám búj, letettem, sírt. Aztán már egy idő után nem vettem ki, hanem csak simogattam a hátát meg ütögettem a fenekét, de amint nem érezte a kezemet, felkapta a fejét és csekkolta, hogy ott vagyok-e még. Olyan volt, mint aki fél egyedül maradni. Úgyhogy kivettem a kiságyból a matracot, leraktam a földre, átköltöztem én is ágyneműstől. Azt hittem majd rácsodálkozik az új "ágyára" és lelőni se lehet, olyan izgatott lesz, ehelyett csak lehajtotta a fejét, amikor konstatálta, hogy ott maradok vele. 

Tényleg nem tudom mi lehetett, de nagyon sokáig nyitott szemmel feküdt még, én szerintem már vagy négyszer bealudtam, mire neki is sikerült. Addig meg csak bújt és bújt, mindig úgy feküdt, hogy a feje az enyém mellett legyen, hogy a keze hozzáérjen az enyémhez. Ha megmozdultam, mindig felkapta a fejét és ijedten nézett rám, hogy Anya ugye nem mész el? Dehogy mentem. Úgyhogy az éjszakám azzal telt, hogy visszaráncigáltam a matracra a hálózsákjánál fogva, amikor a kipucsított feneke vagy a nagy buksi feje már félig lehúzta a földre. Aztán már nagyon szerettem volna, hogy reggel legyen és eljöjjön a délelőtti szundink ideje, ezt szerencsére sikerült is mindenkinek a saját ágyában abszolválni. Meg a délutánit is. Sőt, úgy tűnik az éjszakai is menni fog.

A nátha egyébként múlik, sikerült még az elején elkapni, nyomatjuk a C-vitamin cseppet, az orrsprayt meg az orrszi-porszit, pár nap és túl lesz rajta. (És egyébként a szeme is meggyógyult.)