8:25-kor arra ébredek, hogy valami folyik belőlem. Gyorsan felhívom anyukámat, hogy szerinte? Ez az? Átlátszó a cucc, szerinte nem az, mert rózsaszínesnek kell lennie. Meg mindenhol azt írták, hogy nem tudom elállítani a folyást ha tényleg a magzatvíz jön, én meg el tudom. Asszem. Hát, várunk egy kicsit, hátha a tegnap esti meleg fürdő végre meghozta a kívánt hatást, meg igazából én el is búcsúztam már a pocakomtól, szóval felkészítem Apát, hogy lehet, hogy szülünk. Aztán irány a zuhany.

Hát, ez bizony a magzatvíz lesz, mert továbbra is folyik. Végre! Gyorsan borotválunk egyet, hogy a kórházban már ne kelljen (Apa már nagyon belejött az elmúlt pár hét alatt), aztán felhívom a dokimat, beküld a kórházba. "Taxit" hívok (köszi Gabi), megkérdezem mi a programja mára, mert mi szülnénk. 15 perc múlva itt van értünk, addig összeszedjük magunkat és irány a kórház.

Felveszik az adataimat, megvizsgálnak, kapok egy szülőszobát meg egy szülésznőt, aki rámköti a CTG-t meg a másik tappancsot, ami a méhösszehúzódásokat figyeli. Basszus a telefonom a táskámban maradt, szegény Apa meg kint vár, nem tudja mi van. Legközelebb amikor bejön a szülésznő, kérem, hogy hozza oda a táskámat, erre kiderül hogy a telefon a kabátzsebemben van. Bravó. Utána megpróbálja bekötni az infúziót, de elég inkompetens, harmadszorra sem találja el a vénát, úgyhogy inkább szól a főnővérnek, aki végre sikerrel jár, bent van a branül. És hozzájutok a telefonomhoz is, írok Apának (aki már több, mint egy órája vár) hogy minden oké, nemsokára be fogják engedni, a kórházi cucca a táskában van. Aztán végre tényleg beengedik, közben megérkezik a dokim is, megvizsgál, kérdezi vannak-e fájásaim. Elvileg vannak, a műszer azt mutatja. Na jó, néha mintha éreznék is valamit. Megvizsgál, egy ujjnyi méhszáj, és irtó magasan van, alig éri el, még mindig, a francba. Ha nem indulnak be a fájások, hamarosan oxitocinra kötnek. Közben kapok egy fincsi beöntést, kicsit nagyot nézek amikor a másfél literes zacskót megtölti vízzel... Ezt mind belém? Igen. Hát, olyan tiszták se voltak még a beleim, mint utána.

Nem indulnak a fájások, negyed 3-kor oxitocinra kötnek. Na hátha majd ez. Várunk. És még mindig várunk. Dózist emelnek, vizsgálgatnak, minden vizsgálat után elkezdek egész testemben remegni. Elvileg normális, csak érzem hogy nagyon sok energiát kivesz belőlem (amúgy sincs sok, tekintve hogy reggel óta nem ettem, nem ittam, kivéve néhány szem szőlőcukrot és egy-két korty vizet). 4 óra körül már mintha fájna. Kicsit. Negyed 6-ra már rendszeres, 3 perces "fájások" vannak, semmi tágulás, méhszáj továbbra is az egekben, ácsorgok egy kicsit, hátha a gravitáció segít. Apa közben kimegy reggelizni/ebédelni/vacsorázni. Fél 6-kor az ügyeletes orvos is megvizsgál, alig találja ő is a méhszájamat, azt mondja ő még nem mondana le rólam, nem reménytelen, de ha továbbra sem tágulok, este császár lesz belőle, ez a gyerek mindenképp megszületik ma. Na itt kezdek el csak igazán remegni.Nem akarok császárt. Nem akarom, hogy csak úgy kivegyék belőlem a gyerekemet. Én akarom világra hozni. A bőgés szélén állok, soha nem akartam még ennyire, hogy fájjon. Szerencsére Apa visszaér és megnyugtat. Ücsörgök a labdán, mintha érkeznének a fájások végre.

6 körül műszakváltás, új szülésznőt kapunk. Megvizsgál, nem örül, utasításba adja, hogy akkor ha fekve maradok, akkor 2 fájás az egyik oldalon feküdve, 2 a másikon. És akkor végre beindul. Úgy igazán elkezd fájni. Durván. Elkezdjük mérni, 3 percenként jönnek és 30-45 másodpercig tartanak. Nem telik el sok idő és abban a 30-45 másodpercben már azt kívánom, hogy inkább vágjanak le deréktól lefelé. Elveszítem az időérzékemet. Nagyon fáj. Végre. Ezt vártuk. Mondja Apa, miközben nyöszörgök a fájdalomtól. Persze, persze, ezt vártuk, de nem gondoltam, hogy ennyire kibírhatatlan lesz. Ez nem embernek való.

Időnként megvizsgál a dokim vagy a szülésznő, kicsit elkezdtem tágulni, de még mindig irtó magasan van a méhszáj. Hősiesen fordulok 2-2 fájásonként egyik oldalamról a másikra, a szülésznő megígéri, hogy ha még egy kicsit kibírom ezeket a "jó" "kis" fájásokat, amik lejjebb hozzák a babát, akkor elmehetek lezuhanyozni és kapok fájdalomcsillapítót. Azért ahhoz még tartom magam, hogy nem kell epidurálás, bár nagyon rezeg a léc, hogy nem tudom tartani magam az elhatározásomhoz. De a gerincsérülésem miatt ők sem szívesen adnak és különben is az a tapasztalatuk, hogy fájásgyengeséget okoz, azt meg nem akarjuk, örülünk (?), hogy végre fáj. 

A zuhany kicsit felfrissít, bár közben kétszer is azt érzem, hogy elájulok a fájdalomtól. Apa segíteni próbál, simogatja a hátamat miközben a mosdó szélét markolászom, de már az sem jó, semmi sem jó. Fájdalomcsillapítót akarok. És végre kapok is a kitartásom jutalmaként. A fájdalomérzetet nem sokkal csökkenti, pont annyira, hogy elviselhető legyen. Viszont megnyugtat. Könnyebben kezelem a fájdalmat és én is könnyebben kezelhető leszek. A fájások közti szünetekben sokkal jobban tudok pihenni, ellazulni, jóformán elalszom. Fájás közben pedig tudok figyelni arra, hogy hogy veszem a levegőt. Beszív benntart kettő három négy lassan kifúj három négy. Megy ez. A fájdalomcsillapító a barátom.

Továbbra is fájunk és várjuk a tágulást, nem tudom mennyi ideig, közben kezd elmúlni a fájdalomcsillapító hatása és újra elviselhetetlen lesz a fájdalom. Meg én is. Nyöszörgök, jajveszékelek, nem érdekel már, hogy büszkén viseljem. Pont leszarom. Fáj. Nagyon. Aztán 9 után kicsivel megvizsgál a szülésznő és felragyog az arca: bő 3 ujj, egy óra múlva szülünk! Órák óta az első mosoly az arcomon. És őszinte. Elmagyarázza, hogy most fájás alatt is meg kell néznie, hogy hogy alakul a dolog, aztán kaphatok fájdalomcsillapítót, bár a tolófájásokat ez nem fogja zavarni. Nem érdekel, azzal majd akkor foglalkozom, ennél rosszabb már különben sem lehet.

És nem is lesz. Azzal, hogy megvizsgál, beindítja a tolófájásokat, nem sokkal később úgy érzem, hogy nagyon kell nyomni, mintha valami orbitális székrekedésem lenne. Hát akkor nyomja, mondja, aztán gyorsan szól a dokimnak, hogy szülünk végre és pikk-pakk átalakítja alattam az ágyat. Közben érkezik két szülésznő-tanonc, nekik is magyarázza a dolgokat, úgyhogy mindenről tudunk, nagyon jó ez így. És 2 nyomás után már látszik a feje. Közben a szülésznő védi a gátat, én meg próbálom elengedni, ahogy otthon tanultam (talán nem hiába csináljuk 4 hete a gátmasszázst), Apa is szól, hogy tudod, ügyesen, ahogy tegnap este is.

Minden egyes tolófájással, nyomással érzem, ahogy centiről centire halad előre. De ez nem fáj. Sőt. Végre van feladat, van mire koncentrálni, folyamatosan dicsér a szülésznő hogy nagyon jól csinálom, érdekes módon emlékszem arra, amit olvastam a könyvekben, hogy hogyan kell tolni. Nagy levegő a tüdőbe, aztán azzal toljuk lefelé haspréssel, kifúj és újra. Gátizmokat közben elengedni. A 4. nyomás után úgy érzem, hogy szétszakadok, ekkor azt mondja, hogy akkor most fájás nélkül is tolunk egyet, mert anélkül is tudom, hogy hogy kell csinálni és így könnyebb a gátvédelem. Mehet? Mehet.

A feszülés megszűnik, hirtelen megkönnyebbülök, mi történt? Hogy mi? Hát kint van a feje. Aztán az egész baba. 2013. március 31-én, 21:27-kor megszületett a kislányom.

Ha még lenne erőm, sírni tudnék a boldogságtól. De inkább csak mosolygok. Megcsináltam. Megcsináltuk. Itt van a kisbabám végre. Véres és magzatmázas, gyönyörű. Egyből odarakják a mellkasomra, ahol meg is nyugszik kis időre, hogy aztán újult erővel kiabálja bele a világba, hogy megjöttem, itt vagyok! Jó, hogy jöttél, jó hogy itt vagy, nagyon vártunk már.

Innentől már nem számít semmi fájdalom, ami mögöttünk van, tökéletes nyugalom és boldogság. Olyan pici és meleg, olyan törékeny és olyan erős. Tökéletes. Nem tudok betelni vele. Közben Apa elvágja a köldökzsinórt, nem is tudom, hogy a méhlepény előtte vagy utána jön-e ki, nem fogom fel mi történik körülöttem, most csak Bori létezik.

Aztán a doki jön, rendbe rak, mondjuk nincs sok dolga, mert sikerült a gátvédelem (ez az, köszi Apa, ez a te érdemed), nem kell varrni, és odabent is minden rendben van. Borit közben elviszik, lemérik (2870g és 52 cm), megvizsgálják (9/10 Apgar), berakják egy pólyába és visszakapjuk. Meg lehet próbálni szoptatni, működik ez is, megnyugszik és el is alszik, elfáradt. Én is. Apa is. De megcsináltuk.

Egy idő múlva elviszik, én pedig felkelhetek és elmehetek zuhanyozni. Elmehetnék, ha tudnék. De amint felállok elkezd sötétülni a világ, épp annyi időm van, hogy visszaüljek az ágyra (azért a fejemet elkezdtem lehajtani, hogy visszamenjen bele a vér, szóval lélekjelenlétből ötöst adok magamnak) és közöljem Apával, hogy "ájulok", filmszakadás. Arra ébredek, hogy a szülésznő egy nedves ronggyal törölgeti a mellkasomat, az arcomra csepegteti a vizet. Nagyon gyengének érzem magam. Nem csoda, egész nap semmit nem ettem, nem ittam (az a pár zsákocska infúzió tényleg semmi), plusz a fájdalom, a fáradtság. Nem is csoda, hogy elájultam. Visszafektetnek, újabb adag infúzió jön, aztán kipaterolnak (áttolnak) a szülőszobából egy 3ágyas szobába (kell a hely, jönnek szülni), ahol tovább folyik belém az infúzió. A szülésznővel hazaküldjük Apát negyed egy körül, most már minden rendben lesz, neki is pihenni kell.

Később az egyik szülésznő-tanonc segítségével sikerül ájulás nélkül abszolválni a zuhanyozást, de továbbra is szarul vagyok, a szülésznő időnként rám néz azért (csak közben levezet még egy szülést), de még nem tudok átmenni a kórterembe a saját lábamon. Úgyhogy végül nem sokkal 2 óra előtt áttolnak, kell a hely. 2ágyas szobába kerülök (úgy döntöttünk hogy hajlandóak vagyunk fizetni azért, hogy ne 3 másik friss anyukával és újszülöttel kelljen osztoznom egy szobán - meg 4 másikkal a fürdőn), a másik ágy foglalt, majd holnap bemutatkozom, most hadd aludjak végre. Szia ágyacskám, nem baj hogy baromi kényelmetlen vagy, viszlát sok szenvedés, én most alszom. Borira biztos vigyáznak a csecsemősszobában, és bár hiányzik, de tudom, hogy pihennem kell.

Hosszú nap volt. Fájdalmas és gyönyörű. Katartikus. Mindenkinek szülni kéne. Hát mi már túlvagyunk rajta. Az elsőn legalábbis.