Az van, hogy baromi rég nem írtam. Na nem mintha unalmas lenne az életünk (sőt.) csak épp energiám nem volt rá. Mert most, hogy ilyen érdekes lett a világ (bizonyám, még nem is hallottátok?), vétek aludni - Bori szerint legalábbis - így a reggelünk egy órával korábbra tolódott. Persze, tudom, a hét-negyed nyolc még mindig nagyon baráti, de azért nekem hiányzik az az egy óra féligalvós, ébredezős pihenés Apa és Bori felkelése között. Főleg, hogy nap közben meg nem tudok aludni, mert minden kis szar zajra (szomszéd gyerek visítása, kutyaugatás, mentőautó, játszótéri heje-huja) felriadok, de olyan hirtelen, ugrásra készen, mintha legalábbis az életemre törne valaki. Ilyenkor az kábé összes vérem ami van, mind felmegy az agyamba, pulzus az egekben, mindettől rohadtul lefáradok már az ébredés pillanatában. Pedig szerintem senki nem akar megenni se engem, se Borit. No de mindegy, előbb-utóbb csak megszokom.

De a lényeg, hogy Bori felfedez. Jön-megy, közben be nem áll a szája, egyre gyorsabb, egyre több mindent megért, mindenre kíváncsi, mindent észrevesz. Alig bírom követni.

A héten otthon voltunk Győrben, kedd este, mikor hazaértünk, egyszerűen nem lehetett lelőni. Mászott meg járkált fel-alá, dumált, kiabált, sikoltozott, látszott rajta, hogy nagyon örül neki, hogy ott vagyunk (megjegyzem, vasárnap hazaérkezéskor ugyanezt produkálta). Csütörtökön vettünk neki cipőt, mert most már nagyon sokat megy, persze még segítséggel, az egyik kezét fogni kell, de alig-alig kapaszkodik. Egy-két méteres távokat pedig már inkább bevállal egyedül járva, franc se fog leguggolni és mászni, mikor járva is stabilan el tud jutni a célig. És baromira élvezi. Feltartja mindkét karját, a kezei ökölbe szorítva, kapaszkodik a levegőbe ezerrel, az arcán diadalittas vigyor, és megy. Jó, nem azt mondom, hogy holnap benevezünk a Kéktúrára, de néhány métert már simán megtesz, aztán megáll, leül (nem seggre esik), illetve olyat is láttam már, hogy út közben meggondolta magát és tolt egy hátraarcot, aztán elindult vissza.

Szóval úgy gondoltam, ideje a cipőnek, így legalább az udvarra is ki tudunk menni sétálni. Meg is vettük, szép bordó, tépőzáras kiscipő, meg Anyukáméktól kapott egy beige színű benti szandált is. A nő a boltban ránézett, kapásból tudta, hogy 19-es méret és szélesebb modell fog kelleni (kis jetikém). Hát amikor először ráadtuk a lábára és ráállítottuk, nem is akart megállni, kidugta hátra a fenekét és nézett le a lábára, hogy ez meg mi a franc? Aztán egész jól belejött. Annyira, hogy miután hazaértünk, alig lehetett berángatni az udvarról. Ment a kutyák után (két lépés távolságot még mindig tartva), dombra fel, dombról le, meg kellett fogdosni a fa kérgét, a füvet, kellett gurítgatni a kosárlabdát, nagyon élvezte az egészet.

Másnap is sétafikáltunk egy jót az udvaron, a kutyák egyre jobban érdeklik és úgy tűnik, így bátrabb is, hogy akkor mehet oda hozzájuk, amikor ő akar. Kellett is menni utánuk, eleinte csak nézte, ahogy mi simogattuk őket, kicsit később már Liza kapott egy kis simi-simit, amikor épp nyugodtan feküdt. Aztán inkább meg kellett nézni, Apa hogy dobálja a kosárlabdát, elkunyiza tőle és próbálta arrébb rúgni, több-kevesebb sikerrel. Végül csak sikerült rávenni, hogy bemenjünk uzsizni meg pihenni, gondoltam elfáradt a nagy mászkálásban. Aha. Ahogy én azt úgy elképzelem. Nekiindult a lépcsőnek és felmászott az emeletre. Gyakorlatilag tök egyedül. Honnan van ennyi energiája...

Na és a folyamatos dumálás, hát az beszarás. Dá-dá, ná-ná, de-de, ne-ne, ma-ma (ez utóbbi szigorúan buborékfújással egybekötve), egész nap mondja. És annyira szeretné már rendesen elmondani. Ha valamit nem értünk, akkor egyre gyorsabban és gyorsabban mondogatja, hogy de-de-de-de, egyre magasabb hangon, közben kapkodva veszi a levegőt, és miért-nem-ér-ti-tek-már-meg... De ez egyre ritkább. Annyira egyértelműen jelzi, hogy mit szeretne. Ha útban vagyok, simán arrébb lök; ha sétálni akar, megfogja és felemeli a kezemet, aztán elindul; fürdésnél mutogat a fogkeféjére, ha fogat akar mosni; felváltva a lámpára és a kapcsolóra mutat, ha fel kell kapcsolni a lámpát (=mindig). A múltkor például már nagyon nyűglődött 20 perccel ebédidő előtt, megkérdeztem, hogy éhes-e, erre elkezdett az asztal felé, majd a konyha felé mutogatni. Igen, éhes vagyok, oda akarok ülni, de előtt hozzuk ki a kaját onnan. Mert ilyenkor ez a rendszer. Én viszem a kaját, ő a kanalat, elsétáltunk az asztalig, először felrakja a kanalat az asztalra, annak ott a helye, aztán továbbsétál az ülésig, ott elengedi a kezemet és nyújtózik fölfele, hogy ő akkor most beülne, mert neki meg ott a helye.

És nem csak megérteti magát, minket is megért. A kedvencem a lovacska. Ha elhangzik a lovacska szó, elkezd nyihogni. Illetve ez inkább csak nyögdécselős e-e-e-e hang, de egyértelműen ez a nyihaha megfelelője. Tegnap Apa próbára tette, először kérte a lovacskát (e-e-e-e), utána csak annyit mondott, hogy acska, erre is e-e-e-e volt a válasz. Gondoltam én is ráteszek egy lapáttal, megkérdeztem, hogy és hol a fogacska? Vártam az e-e-e-e-t, én dobtam a legnagyobb hátast, amikor belenyúlt a szájába és megmutatta a fogacskáit. Nem lehet átverni. Mert ahogy Apukám mondani szokta, nem hülye, csak gyerek. (Megjegyzem, a ló első állathangja, az én lányom.)

És akkor arról még nem is beszéltem, hogy tudja, hogy kell telefonálni; hogy egyből a babája hajára mutatott, amikor egy mesében előfordult a hajasbaba szó; hogy amikor a növény felé közelített a kezével és Anyukám rászólt, hogy Bori (tessék ezt azzal a hangsúllyal elképzelni), egyből elkezdte rázni a fejét, mert a növényt nem-nem bántjuk; hogy megmutatja a pocakját, haját, a fülét, a bögre fülét, Anya orrát, a fülét, benne a piercingeket, leveszi a sapkáját, zokniját (ennek mondjuk nem mindig örülök), a pulcsiját, ha már az arca magasságában van, sőt, ma a nadrágját is segített lehúzni.

Félreértés ne essék. Nem azért írom le mindezt, mert dicsekedni akarok. Vagyis inkább nem kizárólag ezért. Mert persze, baromira büszke vagyok rá, még ha nem is teljesen az én érdemem, azért mégis szeretném azt gondolni, hogy legalább kis részem van benne, hogy ilyen ügyes-okos. De tényleg nem ezért. Csak egyszerűen engem is meglep. Minden nap. Másrészt meg tök jó lesz visszaolvasni és elmondani, amikor majd megkérdezi, hogy Anya, én mikor kezdtem ezt meg azt csinálni? Te, Kicsim? Hát mindent úgy egy-két hónappal korábban, mint ahogy vártuk volna. Hamari vagy, félszerzet...