Van ilyen. Néha. Szerencsére nem túl gyakran. De előfordul, hogy egy hang a fejemben azt mondja, a faszom kivan. Tudom, persze, csúnya dolog. A világ legjobb gyereke meg a legjobb férje az enyém, ilyet nem lehet mondani. Nem is szoktam. Csak gondolom. Néha. Ma például gondoltam.

Bori is beteg, én is beteg vagyok. Mondjuk. Bár nekem az nem betegség, ha nem vagyok lázas, de fogjuk rá. Ha csúnyán akarom kifejezni magam, akkor azt mondom, nyomja a takony az agyamat. Ha szépen, akkor azt mondom, náthás vagyok. Bori hasonlóképp. És ma épp nem viseltük egymást túl jól. Bori nem evett pürét (megint). Csapkodott. Persze eltalálta a kanalat is, úgyhogy repült mindenfelé a püré. Tiszta maszat lett a szép új virágos ruhája, amit Anyukámtól kapott. Én meg kiabáltam vele. (Ami nyilván hülyeség volt, mert ki nem szarja le, ígyis-úgyis ki kell mosni azt a ruhát nap végén.) Aztán meg csapkodtam meg heveskedtem, meg ruhát cseréltem, meg foltot tisztítottam (kivételesen kijött). Bori meg nézett rá hülyén, hogy neked meg mi bajod van? És akkor meg lelkiismeret-furdalásom lett, hogy igen, tulajdonképpen mi bajom is van? Meg dühös is lettem magamra, hogy ezt csinálom. És akkor még egy kicsit csapkodtam. Ajtókat. De ezek a mi ajtóink csapkodásállóak, ugyanis nem csapódnak be rendesen, nem tudom miért. Ez akkor rohadtul idegesített, utólag meg mindig örülök neki. Mert az ajtócsapkodás annyira ciki.

Szóval ilyen napunk volt. Aztán estére, mire Apa hazaért, addigra Bori kialudta magát, meg én is pihentem egyet (szeretem azt a tudatot, hogy előző nap kinyaltam a lakást és nyugodtan dőlhetek le pihenni). És akkor már vidámság volt, szerencsére, mert Apa is elfáradt ma. Azért szükség volt rá altatáskor, mert nekem már nem volt türelmem nyugtatgatni Borit. Aztán kiderült, hogy nem nyugtatgatásra volt szüksége, hanem egy kiadós orrszívásra. Nekem meg egy kiadós alvásra van szükségem. Meg egy kis nasira. Meg Apára.

Egyébként meg, le kell szoknom a csúnya beszédről, mert az van, hogy Bori most már kurvára nagyon is érti, amit mondok.