Apát sikerült nagyjából kigyógyítani a nagy betegségéből, a nehezén Bori is túl van (igazából 1,5 nap volt nagyon rossz), de azért még mindig tisztességesen szörcsög, úgyhogy néha le kell szívni az orrát. És már tudja. Már akkor tudja, hogy mire készülök, amikor lefektetem magam elé a szőnyegre, fejjel felém, a lábaim a karjain, a feje a combjaim között, akkor már tudja. És már biggyed a szája és sír, hogy anya ne bánts, anya ez rossz nekem. A szívem szakad meg. De aztán egész hamar megnyugszik, ahogy hüppögve hozzám bújik. Mert végre kap levegőt.

De van remény: Apa tegnap megmutatta neki, hogy hogy kell orrot fújni és megnyugtatta, hogy hamarosan ő is meg fogja tanulni, és akkor majd nem kell kiszívni. Addig sajnos nincs más megoldás, a trutyit ki kell szedni.