Hétvégén esküvőre voltunk hivatalosak, elég hamar eldőlt, hogy csak ketten megyünk Apával, Borit pedig itthon hagyjuk megőrzésre Anyukámékkal.

Őszintén? Szerintem engem jobban megviselt a dolog, mint őt. Az este vége felé már a telefonomon lévő fotókat nézegettem, pár óra alvás után meg már alig vártam, hogy induljunk haza. Na nem mintha azt gondoltam volna, hogy Anyukám három gyerek felnevelése után nem bír el ezzel a kis szarházival, sőt azt sem gondoltam, hogy Borinak különösebb traumát jelent, ha 1 napig nem én cserélem ki a koszos pelusát. Egy kis nyűgösködés azért volt persze, de ezt leszámítva szerintem igazán könnyedén vette az akadályt a lány.

Mindenesetre nagyon jó volt hazaérni hozzá. Igaz, hogy aludt éppen, de már az is megnyugtató volt, hogy láttam, hogy milyen kis békésen szuszog (a post írása közben most érzem harmadszor, hogy elviselhetetlenül érzelgős vagyok, sorry, my bad). Meg azért is jó volt hazaérni, mert Anyukám főzött húslevest, ami még mindig a legjobb gyógyszer az enyhe másnaposságra. Na meg a délutáni alvás.

Summa summarum: nem volt jó Bori nélkül ilyen hosszú ideig.