Az van, hogy mostanában semmire sincs időm. De tényleg. Eddig nem panaszkodhattam (most sem teszem, csak tényeket közlök), de amióta Bori átalussza az éjszakákat, azóta napközben 3 óránként eszik, hogy bepótolja a kimaradt éjszakai kaját. Na most ez szép és jó lenne, csakhogy amióta ilyen érdekes a világ, és ilyen sok a felfedezni való, azóta háromnegyed órákat alszik két etetés között. (Ami nekem pont arra elég, hogy leszívjam a tejemet és elmosogassak.) Ez egy dolog. Egy másik dolog meg az, hogy a keze már önmagában nem elég érdekes, csak ha fogdozhat vele valamit, mondjuk az én kezemet. Mindebből az következik, hogy ha ébren van, 10 percnél tovább nem lehet egyedül hagyni, mert azonnal elkezd panaszkodni, hogy "Anya! Gyere és szórakoztass!" Anya meg persze rohan és szórakoztat és énekel és mesél és imádja minden percét. Csak közben a háztartás meg szalad, Anya meg nem éri utol.

Az új etetési rendünk kezd beállni egyébként, egészen jól működik a dolog (mondjuk megjegyezném, hogy egy művészet tápszert csinálni az egyik vállamon lógó, nyafogó kölyökkel - hol vagy, ó, kényelmes szoptatás - de szerencsére megtaláltuk erre is a megoldást: arra az 5 percre hajlandó megmaradni az autósülésben, úgyhogy felpakolom a konyhapultra és nézi, hogy hogy "főzök" neki). Most úgy néz ki a dolog, hogy három etetésre van elegendő tej (a reggeli elsőre: félkómásan, az egész éjszakai nagy éhezéstől megfáradt gyermekkel a fél karomon egyszerűbb csak melegíteni, mint vizet forralni, kiméricskélni, rázogatni, lehűteni; illetve az esti utolsó kettőre: az anyatejet lassabban bontja le a szervezetük, mint a tápszert, így mégsem olyan szörnyen nagyon éhezik éjszaka). De egyébként napról napra több tejet tudok lefejni, úgyhogy működni fog ez a dolog, csak még azt nem tudom, hogyan, ugyanis már csak cumisüvegből hajlandó enni. Világos, abból sokkal könnyebben jön, ő meg nem hülye, csak gyerek, ahogy Apukám mondaná.

Aztán. Újra meg kell tanulni egyedül elaludni, mert ez valahogy elfelejtődött, pedig már olyan jól ment. Csakhogy már nem lehet azt megcsinálni, amit eddig, hogy sír-kiveszem-megnyugszik-leteszem, mert időközben a Hölgy 4,5 kg-ra hízott, az én hátamat a törött csigolyáimmal meg nem a hajolgatásra-emelgetésre találták ki. Úgyhogy most új módszer van: ha letettem már aludni, de pár perc múlva sírni kezd, akkor nem veszem ki a kiságyból, csak simogatom a hátát, csitítgatom, ütögetem a fenekét (azt a fincsi kis kerek fenekét), kicsit hosszabb ideig tart ugyan, de mégsem hagyom magára nagy bánatában és még a hátamat sem amortizálom le teljesen.

Közben voltunk egyébként csípőszűrésen és koponya-hasi ultrahangon is, minden oké. Az ultrahangot nagyon élvezte, végig nézte ő is a monitort, kíváncsi volt hogy mi van abban az okos koponyájában meg a nagy pocakjában. Csodájára járt mindenki, hogy milyen nyugodt, gyönyörű baba, na meg hogy milyen csini napszemüvege van.

A dudort is megnézték, elvileg kicsit nőtt (bár én inkább kisebbnek látom, de biztos csak hozzánőtt a feje), úgyhogy futunk ezzel még egy kört júli végén, aztán meglátjuk mi lesz. A doktor néni azt mondta, hogy ha tovább nő, akkor szerinte kellene a gyógyszer, úgyhogy akkor 2-3 nap kórház. Na ez az, amit nem akarok, úgyhogy nagyon remélem, hogy nem nő tovább.

Na, hát nem olyan egyszerű mostanában az életünk, de azért vidámságban nincs hiány, sőt. Van itt móka és kacagás, már énekelni is tud a leányzó. Megjegyzem, szebben, mint én.