Csütörtökön tetőzött a nyűgösség. Bori most már 10 percig sem volt képes megmaradni a kiságyban, gyakorlatilag egész nap kézben volt, de sokszor úgy sem volt jó, sétálni kellett vele. Nap végére teljesen kikészültek az idegeim a fáradtságtól és attól, hogy nem tudtam megnyugtatni. Végül bedőltem az ágyba, a hasamra fektettem és körülbástyáztam magunkat párnákkal, hogy ne tudjon legurulni rólam - így sírtuk magunkat álomba. Erre ért haza Apa, aki igazán mindent beleadott, hogy megmentse a születésnapomat. Nagyon jól csinálta, pedig lehetetlen megmaradni mellettem, amikor ennyire antiszoc vagyok, tudom jól. Végül annyit elért, hogy nem bőgtem végig az estét, pedig nem álltam messze tőle, főleg amikor megérkezett a vacsorára rendelt kaja: ehetetlenül sós volt. Végül kiderült, hogy miért viseltem ilyen nehezen a napot: újra menstruálni kezdtem. Fantastico. Ezzel sikerült teljesen elcseszni az amúgy is pocsék napomat, inkább elmentem zuhanyozni és aludni.

Apa nagyon jól viselte a néma belső tombolásomat, de azért kellőképpen elege lett belőle ahhoz, hogy pénteken reggel kijelentse, hogy áttérünk az ő altatási módszerére: hagyjuk, hogy álomba sírja magát. Mindössze 5 perc volt, utána tényleg elaludt, de az anyaösztönöm sikítva tiltakozott a módszer ellen. Persze nagyon jó volt, hogy aludt és volt időm meg terem csinálni a dolgomat és pihenni, de közben azt éreztem, hogy most nem az én pillanatnyi nyugtom és kényelmem az első, ezt nem tehetem meg vele, szüksége van rám. Aznap még elhallgattattam ezt a belső hangot, de mintha kínoztak volna. Este nem is hagyott aludni a dolog: álmatlanságomban a neten kutakodtam a témában, akkor találtam rá erre a blogbejegyzésre. És akkor úgy döntöttem, hogy szarok a társadalmi elvárásokra, nem kérek a kéretlen tanácsokból, akárki akármit mond, nem fogom megerőszakolni az ösztönlényemet, inkább hallgatok rá. Eddig soha nem volt baj belőle, sőt, ahogy visszagondolok, mindig abból volt a baj ha nem hallgattam rá.

Ma még jobban megerősödtem ebben az elhatározásomban, ahogy mélyebben utánanéztem a témának, Apának is mondtam, hogy nem lesz sírni hagyjuk. Hagyjuk viszont a saját tempójában önállósodni és felfedezni, hogy közben tudja: szeretjük és számíthat ránk, legyen szó nehéz kakálásról, undok óvodás pajtiról, vagy épp érthetetlen matekpéldáról.

Oké, ez utóbbi esetben talán inkább a húgomra számíthat, ránk kevésbé...