Őszintén? Még el tudtam volna viselni pár napot kettesben a kedvenc férjemmel. De azért a kis esti fürdés-cumisüveg-mese-Bóbita rituálénknál meg már azt éreztem, hogy de jó, hogy újra itthon van.

Alig várta, hogy szerdán mehessen már bölcsibe, már ugyanolyan hangsúllyal mondja, hogy "bőőccsibe", mint amikor azt mondja, hogy "Győőőbe". Ez azért egészen sok mindent elárul. Nyilván ez nekem baromi nagy könnyebbség, hogy minden nap örömmel megy (kapok még egy puszit, aztán megy is be a csoportba, semmi szentimentális búcsúzkodás), legszívesebben hétvégén is ott lenne. És amit még nagyon élvezek, hogy nem maradok le semmiről, mert rendesen mesél nekem mikor hazaérek (vagy mikor lerakom aludni és leülök az ágya mellé Bóbitát énekelni), hogy mi történt vele aznap, kivel motorozott, mekkorát kakált, mit mondott neki V, F-nek milyen volt a frizurája, hommap Bojinak is csinájunk coffot.

Szóval van élet anyaként munkábaállás után is.

Apán most jóval nagyobb a teher, de szerintem remekül helytáll és Borival is kezdnek egyre jobban összenőni, később meg (a betanításom után) remélhetőleg jobban el tudjuk osztani a feladatokat, hogy senkinek ne kelljen "lógni" a munkahelyéről, vagy este még itthonról dolgozni.

...

(Vagy utánam pakolni. Nagyon szeretlek Szívem, ugye tudod?)