Bori már pár hete nem eszik normálisan (értsd: akármit és iszonyatos mennyiségeket), válogatós lett a kisasszony. De érthető, ő már nagylány, neki a felnőtt kaja kell, a turmixolt trutymó már nem elég jó, nem csúszik se a spenót, se a brokkoli, se a sárgarépa-cukkini. Pedig ezek voltak a kedvencei, ezekkel soha nem futottam lyukra. Hát ennek most vége, úgyhogy kezdhetek úgy főzni, hogy neki is, meg nekünk (nekem) is jó legyen. Mondjuk annyira nem sírok, legalább én is normálisan eszem, ami azt jelenti, hogy eszem ebédet (előfordult párszor, hogy érdeklődés hiányában elmaradt = lusta voltam főzni), meg egészséges ebédet eszem.

Egyelőre egész jól megy a dolog, a paradicsomos tészta a sztár, szerencsére nálam is, úgyhogy kábé minden héten van egyszer (de ha a maradékot meg kell enni még egyszer, akkor se húzzuk a szánkat látványosan), de a héten a sült husi-rizs kombó és a zöldborsófőzelék is csúszott (és elsőre sikerült a rántás!).

Az alvás is kezd normalizálódni, a múlt heti nyűglődés és összevisszaság után újra helyreállt a rend, napközben egy alvás van, de az három órás, úgyhogy gyorsan ki is használom ezt most és nézek egy kis trónokharcát és magamba tömök némi popkornt, hogy ellensúlyozzam kicsit az egészséges étkezést, nehogy nagyon átessünk a ló túloldalára. A végén még ellustul a májam. 

[Update: győzött a kötelességtudat, trónokharca helyett a családi kassza átnézésével töltöttem az alvásidőt. Jó sváb lányhoz asszonyhoz méltón egyszer végre nekem is meg kell tanulnom bánni a pénzel. Egyszer. Majdcsak.]