Ez a gyerek olyan okos. De tényleg. Mostanában minden nap többször is rácsodálkozom, hogy mennyi mindent tud már, arra meg főleg, hogy mennyi mindent ért. Ma például épp az egyik kedvenc könyvét, A török és a teheneket olvastuk, mindig visszalapozott az első oldalra. Én meg mondtam neki, illetve inkább csak úgy magamnak, hogy hogy szereted ezt az oldalt! Erre lehajtotta a fejét a könyvre. Merthogy így jelzi, hogy szeret valamit. Vagy valakit. Apát és engem például szintén így szeret, ha megkérdezzük, hogy hogy szeret minket.

A másik mai sztori: van egy ujjbábunk, egy cica, ha arra ráakad a fiókban, akkor néz rám, mondja, hogy ádá ádá, oda kell menni játszani a cicával. A cica (Anya) nyávog, bújik-dörgölőzik Borihoz, ő meg élvezi. Mondtam neki, hogy azt szeretné a cica, ha megsimogatná, simogassa meg. Erre megsimogatta az én arcomat. Hát én majd kipukkadtam a boldogságtól.

Tegnap meg a kisszoba ajtajában álltunk (megmutattuk a kupiszobát is a vendégünknek) és Bori kiszúrta az úszószemüvegemet a polcon, természetesen le kellett venni, hogy megnézhesse. A kezébe vette, forgatta, nézegette, aztán a fejemhez nyomta, hogy vegyem fel. Egyszer mutattam meg neki, hogy az mire való, hetekkel ezelőtt.

Tegnap jöttem rá arra is, hogy a sarokban lévő ikeás állólámpa neki sem egy egyszerű lámpa, pontosan tudja, hogy az Duderö. Beszarás, komolyan. Hogy ezt hogy jegyezte meg...

Tegnapelőtt pedig babalátogatóba mentünk a sokadik unokatestvéremékhez (kiderítettük, hogy tulajdonképpen Verka baba az én harmadunokatestvérem) és persze ott a is a lámpák érdekelték leginkább. Kérdeztem tőle, hogy hol a lámpa, meg is mutatta szépen, aztán az ajtó melletti falra nézett és elkezdett mutogatni, hogy ádá, ádá! Mert igen, ott volt a lámpa kapcsolója. Ezen teljesen lehidaltam, hogy egy tök idegen szobában is pontosan tudja, hogy hol a villanykapcsoló.

És akkor arról még nem is beszéltem, hogy dugja/húzza a kezét öltözésnél/vetkőzésnél; tudja, hogy hol van az orrom, a hajam; a képeskönyvben megmutatja a vízet, a citromot, a macit; amikor este meghallja a kulcscsörgést, iszkol az ajtó fele, mert tudja, hogy végre hazaért Apa; ha megkérdezem tőle alvás előtt, hogy megkeressük a kiságyad? akkor mutogat a közlekedő ajtajára, hogy ott van hátul; fürdésnél kéri a fogkeféjét; ha sétálunk-sétálunk, pontosan tudja, hogy merre akar menni a lakásban - és toporzékolva (!) visít ha nem arra megyünk - de ha azt mondom neki, hogy megyünk pelenkát cserélni, akkor a szobájába megy és megáll a pelenkázó előtt, ha azt mondom, hogy megyünk enni, akkor pedig az asztalhoz megy és megáll az ülőkéje előtt.

És iszonyatosan bosszantja, ha nem értjük, hogy mit szeretne mondani. És csak egyre hangosabban mondogatja, hogy ádá, ádá, és egyre erősebben mutogat, és nagyon megnyugszik, amikor végre kitaláljuk, hogy épp mit is jelent az ádá, ádá, hogy mi vagyunk a hülyék, nem ő.