Valószínűleg nem tett túl jót a mai napomnak, hogy 2 Algopyrinnel indult hajnali háromnegyed ötkor.
Valószínűleg nem tett túl jót a migrénemnek se a front, se Bori hétvégi mutatvány-sorozata.
Történt ugyanis, hogy szombaton, mikor felébredt a délutáni alvásból alvás közben, kihoztuk a szobából, ahelyett, hogy visszaaltattuk volna. Mert hát biztos éhes a gyermek. Annyira éhes azért nem lehetett, de azért kicsit evett, utána pedig ment a nyűglődés, "hagyjál, Anya, nem kell, fáradt vagyok". El is aludt a mellkasomon, tátott szájjal, csorgó nyállal (hiába, Apja lánya). De nagyon morcosan ébredt a következő etetéshez, nem is volt hajlandó enni, akárhogy próbáltuk, csak kiabált velem, én meg egyre jobban elkeseredtem. Apa közben meggyőzött, hogy adjunk neki tápszert, mert már biztosan nagyon éhes, elég régen evett, csak valamiért nem úgy jön a tej, ahogy szeretné, vagy épp nem ízlik neki (más íze van mert meg fog jönni, vagy a fogamzásgátló miatt) Végül beadtam a derekam, amikor már egészen közel álltam a bőgéshez. Apa megcsinálta a tápszert, Bori pedig evett, mint a kisangyal. Ez elég erős ütés volt az anyai önbizalmamnak, de itt még megnyugtattam magam (nem, inkább Apa nyugtatott meg). De amikor ugyanez a jelenet lejátszódott a következő etetésnél is, na akkor eléggé kiborultam.

Eszembe jutott egy korábbi álmom, még a terhesség vége felől: Bori 2 hónapos (!), akkor látom életemben először (császáros szülés, aztán pedig el kellett mennem segíteni az árvízi védekezésben (!), ezért addig a szüleim gondoskodtak róla) és amikor mellre akarom tenni, csak nyammog, aztán kimászik az ölemből és tápszert kér Anyukámtól (persze hiperintelligens kisbaba, már jár és beszél). Majd bocsánatkérően néz rám, "Ne haragudj, Anya, nem akarlak megbántani, de ezt jobban szeretem."

Ezt anno Apának is elmeséltem, most fel is emlegette, na itt eltört a mécses nálam. Apa mentette a helyzetet (nagyon ügyesen egyébként), elmondta hogy milyen büszke rám, hogy eddig ilyen rendesen tudtam etetni, és hogy nem katasztrófa, ha mostantól kell neki egy kis pótlást adni, de az a fontos, hogy Bori egyen rendesen, és ha nem jön úgy a tejem, vagy nem ízlik neki, hiába van elég, a végeredmény ugyanaz, hogy Bori hasába nem kerül elég. Tökre igaza volt, persze, meg tényleg nagyon értékeltem, hogy ott volt és segített, de azért nagyon magam alatt voltam. Egy forró fürdő kicsit helyrerakott, aztán alvás volt reggelig.

Vasárnap egész estig nem volt semmi gond, de akkor újra tápszerhez kellett nyúlnunk, mert egyszerűen meg sem próbált ciciből enni, csak kiabált velem, hogy "vidd innen, nem kell". Este a saját megnyugtatásomra megittam egy bögre tejszaporító teát, ha más nem, a placebó kedvéért. Még ha nem is kifejezetten az a probléma, hogy kevés a tej, ártani nem árthat.

Szóval nem kezdtem túl fényes lelkiállapotban a hetet, mondjuk annak tudtam örülni, hogy Bori megvárta, amíg eltompult a fejfájásom annyira, hogy egy negyed órát még aludni is tudtam, és csak 6-kor szólt, hogy enni kér. De nagyjából ez volt a nap egyetlen olyan momentuma, amikor őszintén mosolyogni tudtam. Oké, ez nem igaz, mire Apa hazaért, már kicsit jobb volt a világ. De amúgy elég katasztrofális napunk volt, Bori is megérezte a frontot, nyűglődött egész nap, amit elég nehezen viseltem a fejfájássommal és a megtépázott önbizalmammal.  Nem voltam egy mintaanya, na. De legalább nem kellett tápszerezni, ittam nap közben még egy bögre tejszaporítót, és egészen úgy tűnt, hogy használt a dolog. 

Reggel itt volt a védőnő is, múlt héten felhívtam, hogy ugyan jöjjön már át, nézzen rá a Szörnyikére, mert múlt héten 40g-ot hízott és tényleg nem is eszik túl rendesen mostanában. Meg különben is 2 hetesen látta utoljára, szóval na. Nem ítélte túl gázosnak a helyzetet, mondta, hogy azért jó lenne, ha most a héten legalább 120-130g-ot hízna, de amúgy teljesen el volt ájulva tőle, hogy milyen nyugodt, mosolygós baba. Mondjuk rá pont nem mosolygott: odaadtam neki, hogy babázzon, amíg főzök egy kávét, úgy vette át, hogy Bori háttal volt neki, tehát nem látta, hogy mi történik. Amikor szembe fordította magával és Bori észrevette, hogy valaki idegen fogja, egyből elsírta magát, hogy "te meg ki vagy, kérem vissza az anyukámat". Meg is jegyezte a védőnő, hogy milyen kis figyelmes, hogy észrevette a turpisságot (naná) és hogy korán kezdi az anyáskodást, 3-4 hónaposan szokták ennyire tudatosan megkülönböztetni az embereket. De amúgy nem mindenkivel ilyen, és azt már észrevettem, hogy a pasikat jobban bírja, rájuk mindig egyből vigyorog :) Egyébként meg örülök ennek az egésznek, mert azt jelzi számomra, hogy jó úton vagyok, én vagyok a biztos pont. Ami fontos, hogy legyen, főleg az első három évben. Utána úgyis kirepül a kismadár. (Megjegyzem az óvoda-kérdés a későbbiekben megér majd egy posztot, nem vagyok kibékülve az idén életbe léptetett minden-3-éves-gyereknek-oviban-a-helye-törvénnyel. Persze, van amelyik kisgyerek már 2,5 évesen bőven érett a dologra, de van, aki még 4 évesen sem.)

Az viszont már biztos, hogy át kell szerveznünk kicsit a napirendünket, mivel most már átalussza az éjszakákat, így az eddigi etetési- és alvási időpontok tolódnak. Ha beleszokunk az új rendszerbe, biztos megint egyszerűbb lesz minden.