Úgy látszik az elmúlt pár nap erről szól. Pisi-kaki-puki. A tanulságot előre levonom: jobb kint, mint bent.

Éjszakáztunk. Kibéreltük a nappalit, hogy legalább Apa tudjon aludni kicsit. Ugyanis éjfél körül elkezdett fájni Bori hasa, nagyon, jobban mint eddig bármikor. És nem múlt el olyan gyorsan, mint eddig bármikor. Szegényem torkaszakadtából üvöltött, próbáltam tornáztatni, ringatni, teáztatni, semmi. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit ettem már megint, aztán amikor rájöttem hogy a sajt tejtermék (ehhez aztán diploma kell) akkor de utáltam magam ismét. Nem volt még elég a madártej meg a carbonara? Hülye, hülye hülye. De az önostorozás sem segített, Bori rendületlenül sírt.

Aztán 1 óra körül eszembe jutott a mentő ötlet: hordozókendő! Magamra kötöttem és szinte egyből elcsendesedett. Végre, egy zseni vagyok. (Igazából megint csak nem én, Kata levele jutott eszembe, ő írta, hogy nekik nagyon bevált - jelentem nekünk is, szóval köszi). De csak átmenetileg nyugodott meg, utána hullámokban jöttek a "fájások", néha volt egy kis szünet, aztán újra, csak sírt keservesen. Fél háromra már együtt sírtunk. De akkor kezdtem rájönni, hogy ez nem olyan hasfájás, mint az eddigiek, mert nem múlik és sokkal jobban fáj. (Azon gondolkodtam, vajon a szüléshez képest mennyire, úgy tűnik ez az új összehasonlítási alap.) Rátaláltam a gyógyszerek között az Anyukámtól kapott Espumisan cseppre ("Nem árt, ha van itthon" - és tényleg nem ártott, köszi Anyukám) és adtam Borinak egy adagot. Fél óra múlva nagy pukizások közepette elaludt.

Hát ez volt a baj. Egész nap össze-vissza evett a növekedési ugrás miatt, volt, hogy óránként-másfél óránként. Nekem meg nem mindig volt türelmem kivárni rendesen a böfit, vagy volt, csak nem jött, csak bukott, és úgy gondoltam hogy akkor ezzel el van intézve az ügy. Hát nem volt, összegyűlt a sok légbuborék és nem jött ki. Egészen addig, a lány azóta is folyamatosan királylányosakat pukizik.