Kórházi napok

2013.04.04. 23:59

Ez első éjszaka egyedül aludtam, vagyis inkább csak "aludtam", felületesen, éberen, újra és újra lejátszódott az agyamban az előző nap, a fájdalom, a szülés, Bori csupasz kis testének a melege a mellkasomon. Alig vártam, hogy végre újra velem legyen a kislányom, reggel 6-kor hozták is, nem volt semmi gond, átaludta az éjszakát. Megetettem és aludtunk tovább.

Egybefolytak a napok. Csak az maradt meg bennem erősen, ahogy ott szuszog mellettem békésen, végig ott aludt velem az ágyban. Így még kényelmetlenebb volt, de egyszerűen nem tudtam betelni vele, képes voltam órákon keresztül nézni, ahogy alszik. mondtam is a szobatársamnak (akinek másnap reggel természetesen bemutatkoztam), hogy hazaérkezés után nem Borinak lesz megrázkódtatás a külön ágy - külön szoba, hanem nekem lesz nehéz a leválás. Tudom, tudom, szentimentális. Ez van. A hormonok. 

Azért nem mindig volt egyszerű, első nap borzasztó gyenge voltam az előző napi tortúra miatt, zuhanyozni is csak úgy mertem elmenni, hogy a húgom végig ott volt velem, féltem, hogy megint elájulok. Közben Anyukámék gyönyörködtek Boriban, egészen addig, amíg ki nem zavarták őket a kórteremből. 

Alig volt étvágyam, de valahogy rávettem magam az evésre, kaptam egy kis húsvéti sonkát otthonról, az egészen helyrerakott, bár csak egy szeletet mertem enni, ki tudja, hogy Bori is "szereti-e" a füstölt sonkát. Amúgy is nagyon sokat hányt az első pár napban, nehezen szokott hozzá a gyomra a zsíros előtejhez. De a csecsemős nővér (az egyik jófejebb) megnyugtatott, hogy sok magzatvizet nyelnek, ez a vésztartalékuk az első pár napra, amíg rendesen beindul a tejtermelés. Egy másik (egy kevésbé jófej) meg utasításba adta, hogy mérni kell, hogy mennyit eszik, és ha nem eszik eleget, akkor bizony pótlás kell. Na ezért aztán volt is egy jó kis üvöltős napunk, amikor utasítás szerint 3 óránként próbáltam felébreszteni Borit, hogy egyen. De kicsit besárgult, álmatag volt, szóval szart a fejemre nagy ívben, nem volt hajlandó felkelni, ha meg kicsit erélyesebben próbálkoztam (a szülésznő mutatta hogy a talpán kell erősen végighúzni az ujjamat), akkor visított. De nem volt hajlandó enni. Neki se volt jó, nekem sem, úgyhogy úgy döntöttem, hogy nem érdekel, a gyerek tudja, hogy mikor éhes, és tudatja velem is. Majd akkor felkel és eszik. És láss csodát, így is lett. Nem 3 óránként ugyan, ahogy a nagy könyvben meg van írva, viszont neki így volt kényelmes. És ebből kifolyólag nekem is. Beletelt kis időbe mire rájöttem, hogy felesleges kínozni magunkat, de ez ilyen. Meg kell szoknunk, meg kell tanulnunk még egymást.

süti beállítások módosítása