Vasárnap reggel beállítani azzal a kórházban az ügyeletre, hogy ugyan nézzék már meg hogy terhes vagyok-e... hát, mázlim volt, hogy nem küldtek el melegebb éghajlatra. Viszont megmondták. Terhes vagyok. 5 hét, 4 nap.

(Köszi Dani, hogy ott voltál velem!)

Újabb 12 óra zombi üzemmódban, de este végre hazajön a Férfim. Akitől nem mellesleg gyereket várok. Huh. Ez azért meredek egy kicsit...

Majdnem vett egy üveg bort a névnapomra. Aztán inkább nem vett. Ez azért kedves, lássuk be. Jó volt, hogy végre ott volt, jó volt végre kimondani dolgokat, átölelni, biztonságot adott. Alaposan átbeszéltük a dolgokat, megállapítottuk, hogy valószínűleg az olaszországi nyaralásunk alkalmával sikerült összehozni a babát (stílusos, azt meg kell hagyni). Számba vettük a lehetőségeket, osztottunk-szoroztunk, végül arra jutottunk, hogy augusztus végéig adunk magunknak határidőt, hogy eldöntsük, mi legyen. Pontosabban nekem adunk határidőt, benne nem volt kérdés, nagyon akarta ezt a gyereket. Az számomra sem volt kérdés, hogy ha valakivel, akkor vele. Nem számított hogy csak pár hónapja voltunk együtt, abban biztos voltam, hogy ez a kapcsolat elbírja ezt az egészet. Azt kellett eldöntenem, hogy én személyesen tartok-e ott a saját kis életemben, hogy be merem-e vállalni.